A koronavírus nagyobbat üt a munkaerőpiacon, mint ahogy akár néhány héttel ezelőtt gondoltuk. Számos olyan dolgot kényszerített ki és gyorsított fel, amit az „előző életünkben” pedzegettek bár, de konkrét lépéseket kevesen tettek ezek felé – a távmunkára, a digitális stratégiákra és úgy általában a digitalizációra és digitális szakemberek képzésére, valamint az alternatív munkavégzési lehetőségekre gondolok. Pedig talán soha nem volt még ennyire fontos, hogy tudásintenzív, magas hozzáadott értékkel bíró munkaerő jelenjen meg a vírus által megtépázott gazdaságban. A kérdés, hogy a magyar lakosság nyitott-e arra, hogy új átképzési formák felé tekintsen – többek között a hirtelen megváltozott helyzetnek köszönhetően?
Bár a változás és a változás iránti igény az élet természetes velejárója, a koronavírus váratlanul és alaposan forgatta fel a dolgos mindennapjainkat. Az aktív munkavállalók 55%-a más munkarendben dolgozik, részmunkaidőben, homeoffice-ban – ez azt jelenti, hogy több millió ember mindennapi munkavégzési rutinját rúgta fel a vírushelyzet, egyik napról a másikra. Eddig is felgyorsult világban éltünk, most viszont rendkívüli hirtelenséggel zuhant ránk a vírushelyzet miatt létrejövő változások sora. Persze a munkaadók és munkavállalók már korábban is feszegették a munkaidővel és munkahellyel kapcsolatos kereteket, de a vírus hatására ezek a keretek viharos hirtelenséggel dőltek le. Új, más munkakultúra fog rohamosan elterjedni nem csak Magyarországon, hanem világszerte,
nagyobb teret fog kapni a távmunka, az otthoni munkavégzés, ami új megoldásokat és új technológiák egyre gyorsuló bevonását jelenti majd a mindennapokban.
Hirtelen mindenki tudja mi az a Teams, Zoom és társai. Nem pusztán a munkavégzés körülményei, hanem maga a munka is más lesz. A PwC 2019-es „How will AI impact the Hungarian labour market” című tanulmánya szerint 2030-ra 900.000 munkahelyre lesz hatással a
digitalizáció, az automatizáció, egyes iparágakban a robotizáció, a gépi tanulás és a mesterséges intelligencia.
Könnyen lehet, hogy nem kell 10 évet várni erre, hiszen a változás nem halogatható tovább egyetlen ágazatban sem.
A változások nem lesznek könnyűek, mert a változás nem csak azt jelenti, hogy innentől pizsiben, jobb esetben felül ingben, alul melegítőnaciban dolgozunk egész nap, a munkahelyi kávé helyett az otthonit szürcsölve, miközben szuperjó szoftvereket, programnyelveket tanulunk dalolva a digitális átállás jegyében.
Az aktív munkavállalók 7%-a már most elvesztette a munkáját a koronavírushoz köthető leépítések miatt, további 15% ideiglenesen nem dolgozik.
Ők a jelenlegi helyzetben, amikor a cégek visszafogják költéseiket, ráadásul a toborzás is jelentősen akadozik, egzisztenciális kihívásokkal fognak küzdeni már a közeljövőben. A munkahellyel rendelkezőknek pedig komoly pszichés nyomással kell szembenézniük, hiszen az aktív munkavállalók kétharmadának, azaz több millió embernek megfordult a fejében, hogy veszélyben van a kialakult helyzet miatt a munkája. Sőt 29%-ukban komoly félelemérzet munkálkodik – nyilván közöttük erősen felülreprezentáltak a turisztikai szektorokban, a termelő és feldolgozóiparban, az építőiparban és a gépjármű iparban dolgozók – és mindössze negyedük tűnik teljesen nyugodtnak az egzisztenciáját tekintve.
Most a félelem (is) motivál
Az ember ma már nem zárja le a tanulmányait a formális, megszokott iskolarendszerben, hanem a releváns tudás megszerzése formális és informális keretek között tovább folytatódik. Az elmúlt években is jellemző volt, hogy az élethosszig tartó tanulásban hittünk, hiszen – figyelem, vaskos közhely következik – a felgyorsuló világban versenyképesnek kell maradni egyéni szinten is.
Ha abszurd kijelentéssel szeretnénk élni, azt mondhatjuk, hogy az élethosszig tartó tanulás paradigmájának jót tesz a vírushelyzet.
Ennek az az egyszerű és szívszorító oka, hogy minél inkább tart valaki attól, hogy elveszíti a munkahelyét annál valószínűbb, hogy be fog iratkozni valamilyen továbbképzésre, amitől a munkaerőpiaci pozíciójának stabilabbá tételét várja.
A 18-59 éves lakosság (gazdaságilag aktív és nem aktív részét is beleértve) megdöbbentően magas arányban (44%) mondta azt, hogy szeretne valamilyen iskolarendszerben, valamilyen papírral igazolható végzettséget adó tudást szerezni a közeljövőben – igaz, konkrét elképzelése arról, hogy mit is szeretne tanulni, mindössze 17%-nak van, a többiekben egyelőre egy homályos kép van a területről, amiben fejleszteni szeretné magát.
Ha nem alakult volna ki a mostani helyzet, akkor is viszonylag magas arányokról beszélhetnénk, de a közeljövőben valamilyen átképzésben vélhetően résztvevők több mint 30%-a arról számolt be, hogy a vírushelyzet okán fellépő hirtelen bizonytalanság közrejátszott abban, hogy valamilyen új szakma, tudás után nézzen.
Mit tanulnának?
Változó intenzitással bár, de évek óta halljuk, hogy a munkaerőhiánnyal leginkább sújtott területek a komolyabb digitális felkészültséget igénylő munkakörökben vannak,
például programozó, ilyen-olyan developer, adatbányász, vagy éppen marketing, logisztikai és kereskedelem támogató pozíciókban.
Ha a teljes népesség körében vizsgáljuk az arányokat, akkor 9% vélhetően, ezen belül 3% tutibiztosra (ez bizony százezres tömeget jelent, a statisztikai hibák és a jelenleg lelkesek, de később meghátrálók levonásával is) mondta azt, hogy ilyesmin töri a fejét, ezeken a területeken látja azt a lehetőséget, ami megszünteti bizonytalanság érzetét – 40%-uk egyértelműen a vírushelyzettel indokolta a döntését. Ráadásul ez a 9%, amikor arról nyilatkozott, hogy vélhetően beleáll valamilyen digitális tudás megszerzésébe, még nem tudhatta, hogy a kormány jelentősen támogatni fogja az ilyen jellegű képzéseket – a bootcampeknek, progamozó iskoláknak, IT akadémiáknak, egyéb digitális felkészültséget nyújtó intézményeknek tehát mindenképpen rohamra kell készülniük, hacsak nem oldódik meg roppant gyorsan a vírus okozta gazdasági helyzet.
Problémát jelent viszont, hogy az új, digitális tudás megszerzésének útján elinduló emberek már amúgy is magasan edukáltak, fiatalok és erősen felülreprezentáltak a budapestiek, tehát egyelőre nem annak a demográfiai körnek jutott eszébe digitális tudással felvértezni magát a hosszabbtávú egzisztenciális biztonság megszerzésének jegyében, aminek a megélhetését már rövid távon is fenyegeti a mostani helyzet – bár könnyen lehet, hogy a támogatási programokkal őket is be lehet majd rántani egy-egy ilyen képzésbe.
Az biztos, hogy a programozóiskolák friss lépése, ami az aktuális tudáshoz igazít egy-egy programot perpillanat még nem indokolt, de a közeljövőben könnyen lehet, hogy az lesz. Ráadásul hirtelen alapelvárássá vált, hogy az oktatás online térben történjen, ami legalább alapszintű digitális tudást igényel – tehát a társadalomban lévő digitális szakadék akár tovább is mélyülhet. Némi fantáziajátékkal egészen disztopikus víziókat is bele lehet látni a helyzetbe: felül az élelmiszerét online rendelő, digitális arisztokrácia, alul pedig, aki lassacskán eljut a rendszeres e-mail használatig és pakolja, szállítja az élelmiszert, mert jobb nem marad.
Végszó
Úgy tűnik tehát, hogy nem azoknak lesz igazuk, akik a spirituális gyökerekhez való visszatérés lehetőségét látják a vírusban és akik önfenntartó kolóniákat és a természet, a Föld Anya újra felfedezését vizionálják – számos ilyen elképzelés kering a neten. A döcögősen már elindult
munkaerőpiaci és társadalmi folyamatok, a digitalizáció, az automatizáció, a mesterséges intelligencia és egyéb digitális területek tovább fognak erősödni és gyorsulni, a globalizáció a digitális világban (is?) folytatódni fog.
Úgy tűnik, hogy minden szereplő, az állam, a lakosság egy része és a képzési intézmények is felismerték, hogy nemcsak kétségbeesést és káoszt, hanem lehetőséget is tartogat ez a helyzet. A félelem most jó tudásmotivátor is lehet.
NRC kutatási adatok (adatfelvétel: 2020.03.25.-04.01. között)
Sági Ferenc, senior kutató
Az NRC kutatás 2020 márciusában készült, 1000 fős, 18-59 év közötti magyarországi lakosok megkérdezésével. A reprezentatív kutatás a Netpanelen, Magyarország legnagyobb online kutatási paneljén készült.
